Szokták volt mondani, hogy vannak elátkozott helyek, ahol bármit főzöl, lehet az csillagos, vagy átlagos, akkor sem képes megszólítani a fogyasztókat. Hiába bármilyen racionális elemzés, okoskodás, a hely ellenáll. Ilyennek tűnt a Hegyvidék Bevásárló Központban a rosszemlékű Brúnó, ami hamar kimúlt, aztán a Tantival mintha elkezdődött volna valami, csillagot is kapott, de az ország egyik kétségtelen legjelentősebb, kiváló tehetségű és ízlésű séfje, Pesti István odahagyta a csillagot, meg az egész miskulanciát és vidékre távozott. Aki utána jött a fiatal Heiszler Olivér, úgymond megőrizte a csillagot, de ennek ellenére is szemlátomást hanyatlani kezdett a hely, míg aztán különböző mentőakciók, említésre sem méltó próbálkozások után bezárt az étterem.
Ebben az állapotában vette át a helyet a Fáma séfje, a gasztronómia punkja, heavy metallja, az ízek jedi lovagja, Huszár Krisztián. Éppen bezárta a méltán népszerű Beszállót, ami amúgy minden ínyencnél kiverte a biztosítékot, mert ezzel megszűnt a buli negyed egyetlen gasztronómiailag értékelhető helye, egy iskola, ahol egyetemi szinten nevelte Huszár a levesét, mintha csak karmos oroszlánkölyök lenne, idomította, őrizgette, dúsítgatta, mint az olimpiai lángot.
Lényegében ezt a „lángot” vitte át a Hegyvidékbe, és Zuzu néven újraélesztette a helyet. A Beszálló – Fáma kombó magyarba oltva, leginkább így nevezném, a látszólagos egyszerűségre hivatkozik, közérthető, nagyjából klasszikusoknak nevezhető ételekkel, de egy sajátos huszárvágással, könnyed ázsiai utalásokkal helyrepofozza a magyar unalmat, feléleszti, életet lehel belé, semmi laposság, bágyadtság, ne csak együnk, hanem szórakozzunk is, az ízlelő bimbók ne pihenjenek, legyen dolguk végig.
Persze itt van az elmaradhatatlan mesterlevesből nevelt leves költemény. Sötét árnyalatú, mindenkor az ízek koncentráltságát sugalló színével, friss zöldségekkel, és a diszkréten átütő savas hatás, ami belevibrál a mélységbe, almaecetben érlelt gyökérzöldségeknek köszönhető. Brutális harmónia, határozott basszus szólóval az élen. Hadd szóljon.
A töltött paprikát, és most ne keressük az okát, minden korosztály imádja, magyar szentség, talán éppen azért, mert tökéletes példája annak, hogy a magyar hagyomány miként tette magáévá és felejtette el, hogy először rabláncon kóstolhatta a törökvilágban a töltött ételeket, mint káposzta, padlizsán és később a paprika. A korabeli élelmiszerkereskedelem túlnyomó részt török kézben volt. De mindegy is, a huszáros töltött paprika füstölt, sült, tölteléke lehet akár kecskehús is, a paradicsom szósz hét nagymama együttes főzete, édes is meg nem is, igazi paradicsom, a főtt krumpli, ami persze állandó viták tárgya, hadd legyen, villával törhető, és így szépen, mint szivacs felszívja a szószt, ó édes gyerekkor, menzák hőse, családok összetartó ereje.
Mi lehet annál jobb, ha az étkezés lángon pirított friss kenyérrel, és pecsenyezsírral kezdődik. Rögtön riadót csenget az elgyepesedett, egészségtudatba idomított szervezet, hogy vegye észre magát: Magyarországon van, annak is jobbik felében, hát persze, hogy zsíros kenyérrel indítunk, ha tehetjük. Be van járatva a pálya azonnal.
Huszár már nem egyszer elhíresült a lecsójáról, itt a Zuzuban is felbirizgálja a magyarság szimbolikus szent lecsó tant való egyedeit, de, amíg dübörög a vita, addig én szépen bekanalazom a szaftos paprika – paradicsom kombót.
Egy szó, mint száz, itt a Zuzuban végre helyükre kerültek a magyar klasszikusoknak mondott ételek ráncfelvarrott kiszerelésben, de semmi újragondolás, csak a régi nóta rendesen eljátszva, hamis hangok nélkül.