Amíg a háborúkat emberek és nem gépek vívják, bizton számíthatunk arra, hogy a legkegyetlenebb helyzetekben is van remény: elérkezik egy pillanat, amikor megszólal a lelkiismeret. A Foodyny izgalmas, történelmi utazásra hívja olvasóit: fedezzük fel együtt, hogy milyen ételeket ettek a fronton a hőseink, milyen fogásokat köszönhetünk a háborúknak és milyen körülmények között dolgoztak a háborúk szakácsai!
Puskaporos időkben az egyik legnehezebb feladat étellel ellátni a hátországban maradtakat és persze azokat a fiatal katonákat, akiket a frontra vezéreltek. A gazdasági termelés leáll, kevés a haszonállat, nehéz megszervezni, hogy több száz kilométert utaztassák az ellátmányt, amelynek valahogy frissnek is kell maradnia. A megoldásra egészen 1795-ig kellett várni, amikor az első koalíciós háború idején jutalmat ajánlott fel a francia belügyminisztérium annak, aki kitalál egy olyan technológiát, amellyel sokáig romlatlanul tárolható az étel. A nyertes Nicolas Appert cukrász lett, aki rájött, hogy ha az ételtartót viasszal és huzallal légmentesre zárja, majd forrásban lévő vízbe teszi, akkor nem romlik meg benne az étel. Ez gyakorlatilag a konzerv kialakulásának története, de ez a technológia sem tudta pótolni a hús-vér szakácsokat, akiknek – bár nem sok kedvük volt hozzá – szintén a frontra kellett utazniuk, hogy megetessék a katonákat.
A konzerveken kívül krumpli-, vagy káposztalevest készítettek, mikor melyik alapanyag volt elérhető… Nagyapáink régi anekdotái szerint egyébként ezek a konyhákon dolgozó félcivilek majdnem teljes biztonságban érezhették magukat a háborúkban, ugyanis a konyhasátorra sosem lőtt senki. Legalábbis szándékosan nem. Az ellenséges katonák között íratlan szabály volt (és van) érvényben, hogy egymás kantinjait nem zúzzák porrá, az “szent” hely. Hiszen, enni mégiscsak kell, még a harcok közben is...
ZsÉ
Kapcsolódó cikkünk: Téli saláta