A nevem Móger Éva. Egy orosz édesanya és egy magyar édesapa mellett láttam meg a napvilágot. Szüleim Moszkvában ismerkedtek meg az egyetemi éveket követően. Házasságkötésük után Budapesten telepedtek le, itt születtem én és a testvéreim is. Mivel a kezdeti években Édesanyám még nem tudott magyarul, ezért Ő oroszul, Édesapám pedig magyarul beszélt velünk gyerekekkel, de az orosz gyökereinket táplálta a sok Moszkvában, a nagyszüleink dácsájában töltött nyári szünet is. Ezekhez az évekhez köthető az orosz nyelvnek, hagyományoknak, kultúrának és tradícióknak belém ivódott szeretete és tisztelete. Kislányként már akkoriban is imádtam az ottani konyhát a sok zöldséggel, tésztával, az ottani ízekkel és felnőttként is leginkább az akkori rokonlátogatós vendégjárásokkor tapasztalt zamatokat, ízeket kerestem és igyekeztem reprodukálni immár a saját konyhámban. Magyar férjemmel és három gyermekemmel élek Magyarországon. A két nagy fiam immár tőlünk külön a saját szárnyait próbálgatja, de a kislányunk még velünk él. Felnőtt életem során is mintha újra és újra utánam nyúlna az orosz vérvonal, az ottani gyökerek és rendre Magyarországon élő orosz családokat sodort az utamba, akikkel életre szóló barátságok köttettek. Talán közülük is a legrégebbi, eltéphetetlen kötelék Lerához fűz, aki eredendően orosz, de az ukrán, a grúz és az orosz konyhának egyaránt szerelmese. Mivel a barátságunk egyidős a fiainkkal, tehát nagyjából negyed századot kóstál, így sejthető, hogy mennyi vendégjáráson, főzésen, vacsorán, emlékleporoló, gyermekkort megidéző beszélgetésen vagyunk túl, amit-nők lévén- át-és átszőttek az anekdoták és a receptcserék is. Rengeteg mindent tanultam Tőle vagy finomított, változtatott apró, de mégis jelentékeny módon az addigi főzési szokásaimon. Trükköket, fondorlatokat lestem el Tőle és Ő mutatta meg, hogy ugyanazt a levest vagy salátát hányféleképpen lehet értelmezni. Egy másik, egy ukrán barátnőm is sokat csiszolt az addigi szokásaimon és az általa főzött, kissé hedonistább, szalonna és disznóhús-kedvelő ukrán konyha pedig Rajta keresztül hatott rám. Nyilván az összes felsorolt behatás és a magyar közeg ugyanúgy befolyásolta a végeredményt, azaz a saját főzési szokásaimat, amire-talán szerénytelenség nélkül állíthatom-, hogy joggal lehetek büszke. Erre erősített rá egy közös vacsora alkalmával Kovács Lázár, aki a családjával együtt régi, nagyon kedves barátunk. Ő tudvalévőleg egy okkal elismert tagja a chefek nemzetségének, ezért végképp elpirulásra késztető bók volt Tőle az ötlet, hogy érdemes lenne az általam eszkábált, volt szovjet tagállamok konyhai tradícióit felsorakoztató receptjeimet csokorba gyűjteni és könyv formájában kiadni. Bár hiúságot legyezgető volt az ötlet, de mégis eltelt némi idő, mire kötélnek álltam. Viszont ezalatt Lázár felesége, akit a köznyelv csak Melindaként emleget, pedig valójában egy tündér, kitanulta az ételfotózás mesterségét, amitől rögtön úgy éreztük, hogy kezd összeállni a stáb. És valóban, egy koprodukciós munka alakult: Lázár volt a szakmai dizájner és ötletgazda, Melinda a fotós, nagyobbik fiamnak pedig az akkor még barátnője, ma már felesége, Bianca az ízléses összhatásért felelt. Aranka, a segítségem, a kezem alá dolgozott a munkámat könnyítve és aprított, pucolt, szeletelt. Én pedig főztem. Alkalmanként 4-5 fogást, amihez a hátteret, a helyszínt minden alkalommal a saját otthonom szolgáltatta, amitől talán még autentikusabb és olvasóközelibb reményeim szerint minden egyes kép. Picit döcögősen indultunk, de aztán egészen belerázódtunk és összeszokott csapattá kovácsolódtunk. A különböző életritmusok miatt gyakran kényszerültünk hosszabb-rövidebb kihagyásokra, ami így utólag visszagondolva kimondottan szerencsés fordulat volt, hiszen így szezonok, évszakok, hangulatok különbözőségeit is meg tudtuk csillantani. Én egésznek és egységesnek érzem, amiért hálával és köszönettel tartozom a temérdek segítségért Kovács-Siklósi Melindának, Kovács Lázárnak, Bálint Biancának, Pálfi Arankának és az egész családomnak a háziállatokat is beleértve, akik talán néha gyanúsan zordon tekintettel, de zokszó nélkül viselték, ha a felismerhetetlenségig átrendeztük és fotóstúdióvá alakítottuk a lakást és különböző fogások hevertek mindenfelé. Ám a végén mindig szépen megterítettünk és közösen megettük. Ezt tudnám ajánlani mindenkinek a legjobb szívvel: főzzük össze a nemzeteket! Főzzük össze a családot!