Tájak, templomok, borozók és éttermek: Balaton-felvidék

Úgy alakult, hogy Apa kávéfőzője a Balatonnál maradt egy korábbi kirándulás alkalmával, és el kellett ugrani érte augusztus végén. Most, október közepén megint nyár van, így az időjárás segít képzeletben visszarepülni pár hónapot. A Balaton gyerekkori szerelmem, szinte az összes nyarat ott töltöttük és mindig azt hittem betéve tudom az összes kis utat, most mégis sok új dolgot fedeztünk fel, pedig alig két napunk volt szétnézni. Annyi mindent sűrítettünk a programba, amennyi csak belefért.

Csopakon kezdtünk, a Jásdi Pincénél, ahonnan végül sajnos csak a táj élményével tudtunk eljönni, aznap később nyitottak. Közeledett az ebédidő, számbavettük a lehetőségeket. Csokapon a Code Zero, a Marga, Füreden a Sparhelt, régi szegedi ismerősünk a Morzsa, vagy a Kredenc? Végül egy kisebb kacskaringóval Vászolyig mentünk, egyenesen a Zománc Bisztrócskába. Vászolyba legalább kétszer is el kell menni, hiszen mind a Pécsely, mind a Balatonudvari felé vezető út csodás panorámát nyújt. Ha már ott járunk akkor pedig mindkétszer ajánlom a Zománcot, miért?

Nos előrevetítem, a Balaton-felvidék tényleg budapesti értelemben vett gasztro forradalmon van túl, nincs az az eldugott kis falu, ahol minimum egy kézműves fagyizó, vagy egy modern borbár, vagy egy menő bisztró ne bújna meg, de inkább jellemző ezek keveréke. Élénken élnek emlékeimben gyerekkorom balatoni ebédei, minden isteni volt, persze, amit magunknak főztünk sütöttünk, mert étterembe nem jártunk, hiszen még a sültkrumplit is el tudták szúrni a strandbüfében. Míg Szegedről van egy-két normális étterem élményem a 80-as 90-es évekből, a Balatonról semmi. Nagyipari étkeztetés folyt, de ez mostanra megváltozott. Az étlapokat böngészve feltűnt, hogy immár a régi motorosok is képesek voltak negyedelni kínálatukat, és igazán nagy csapdába kis odafigyeléssel már nem is lehet belefutni a környéken. Ottvan például Csopakon a Víg Molnár, öt éve is jók voltak már, de mostanra leredukálódott, és tovább komolyodott az étlap. Korábban a 71-es út mellett bármelyik étteremre vakon azt mondtam volna, hogy soha, semmi pénzért, most pedig nyugodt szívvel ülhetünk be, lassan bárhova.

Ennél a szintnél persze van feljebb is, amikor kifejezett élményt vadászunk, ezzel a céllal mentünk a Zománcba is. Kiváló házi szörpök mellé előételként kacsamájpástétomot kértünk körte kompóttal. Ami a tálaláson felül meglepett, az az adag mértéke volt, gyakorlatilag kisebb étkűek rögtön a desszertet kérjék utána, mi elfeleztük. Frissen sült péksüteménnyel kis pohárban érkezett a pástétom. Az ízesítéshez a májhoz megszokott majoranna helyett kakukkfüvet használtak. A krém homogén , apró máj darabokkal, illetve vele sült zöldségek kellemes kísérő ízével. A kompót roppanós volt, a textúrák teljes kavalkádja jelen volt a tányéron.

A főételek közül a májnál maradva a resztelt kacsamájat burgonyával, és a formázott marhapofát sztapacskával kóstoltuk meg. Előbbi egy remek pörk ízekkel rendelkező fogás. A májjal lassan sült zöldségek, és burgonya remek szaftot alkot, a pástétom ízei köszöntek vissza, de annyira finom volt, hogy nem bántuk meg a duplázást.

A marhapofa az elnevezéshez képest volt csak csalódás, a "formázott" alapján én egyben sült húst vártam ehhez képest pörkölt érkezett. A csalódás azonban itt véget is ért, és nem is volt komoly, a hús hozta a legjobb pörköltök ízeit fajsúlyos szafttal. A sztrapacska inkább húsos szalonnával, nem pörccel készült, ettől lett egy kis "carbonara" beütése, de ez mégis passzolt a szafthoz. A mindkét főfogás mellé kikért házi kovászos uborkára tényleg bármelyik háziasszony büszke lenne.

Erős napunk volt, hiszen egy újabb kirándulás - mely során legalább három, eddig nem látott román kori templomot is megnéztünk - és a szállás elfoglalása után a később tárgyalt vacsora előtt még egy borozóba is ellátogattunk. A Kőróka pince a Kékkútról Mindszentkállára vezető úton bal oldalt, a hegyoldalban található. Kis pince, kis szőlő, de a nagy diófa alatt mégnagyobb nyugalom árad. A szortiment két végletébe haraptam bele, egy Biciklisták bora névre keresztelt rizlingszilváni a könnyed utat, a Vastag Margó fantázianevű olaszrizling pedig a komolyabb vonalat képviselte. A sofőrök házi szörpökkel vigasztalhatják magukat, a megéhezettek sajttállal, és különböző feltétes zsíroskenyerekkel kísérhetik a borokat. Barátságos, "emberléptékű" hely, két menő bisztró közé pont ilyet kell beilleszteni.

Kellett is a ráhangolódás, estére ugyanis a kirándulás legkomolyabb élményeként a köveskáli Mi a kő várt minket. A kertben felhúzott két külön terasz mellett bőséges belső terek várnak minket. Újabb szintet lépett az utazás . A társaság itt már inkább feszengős volt számomra, a személyzet azonban kedves és közvetlen stílusával ellensúlyozta ezt. Az asszimilálódni vágyók vagy vágjanak az egészhez olyan arcot, mintha egy fogorvos várójában ülnének, de csak kísérőként, vagy két asztal távolságból is hallhatóan tárgyalják az aznapi meeting-et. Én sajnos normális vagyok, és a jó helyeken jól érzem magam, és ez még látszik is, így mosolyogva a napi ajánlatból a körtelevest kóstoltam gorgonzolával. Kis fahéj, kis só a sajtból, kevés tejszín, és talán méz az édesség miatt, de épp annyi, ami még a körte természetes savasságát kiemelte. Nagyszerű kezdés volt.

Ha az ember komolyan veszi, akkor beleférhet egy marhapofa ebéd után egy vörösboros kakas vacsorára is nem? Nos én így voltam vele, Apa már "csak" egy spenótos gorgonzolás tagliatellét vizsgált meg. Mindkét főétel rendkívülinek mondható, a kakas szaftja, apró gombákkal, gyöngyhagymákkal, mártássá főtt zöldségekkel nem mindennapi élmény volt. A vörösbor sava a karamellizálódott zöldégek édességével a sós-túrós rétes mellé pont azért lett kitalálva, hogy csak azon gondolkodjunk, sose fogyjon el. A kakashús szép lassan omlóssá főtt átvette az ízeket. A képek nem adják vissza, de ez van, a coq au vin nem szépség, hanem egyéb díjakra hajtó dolog. A rétest inkább formára sütött túrós tésztának mondanám, de ízében, a túró savasságával remek köretnek bizonyult.

A tagliatelle házi tésztát, és nagyszerű felhangokat rejtett, a tejszínes mártásban éppen minden csak annyira volt jelen, hogy észrevehessük, kis spenót, kis gorgonzola, lágy ízek. Egy erősebb leves után, és egy komolyabb desszert előtt kiváló pihenés ez a tétel. Desszertet sajnos sehol sem ettünk, nem maradt hely hozzá.

Másnap megnéztük Tapolcát, a Malom-tó még mindig gyönyörű, utána körbejártuk a Szent-György hegyet, és megálltunk a Szászi pincében gyönyörködni a kilátásban. Az éttermet sajnos egy nagyobb rendezvény miatt ki kellett hagynunk, viszont itt is volt diófa, így elkövettem a kirándulás képét, íme a fél Káli-medence egy Szászi Rózsakőn keresztül. A bor egyébként Kéknyelű és Budai zöld házasítása, és eszméletlen.

Hazafelé indulva még megkerültük Szigligetet, és egészen Zánkáig mentünk egy jó ebédért. Foglalkoztunk már a Neked főztemmel, de az a strandbüfé volt, viszont az ott tapasztaltak, és az egyéb helyekről hallottak alapján hiba lett volna kihagyni a Gasztrokocsma utótaggal ellátott egységet. A hely furcsa elegye a korábban tapasztaltaknak, hiszen a Mi a kő kicsit felszínesnek tűnő vendégei itt a Zománc lazaságával keveredtek. Annyiban ajánlanám a belső tereket, hogy az épület egy forgalmas út mellett fekszik, így egy távolsági busz áthaladása akár fél percet is elvehet a társalgásra szánt időből. Egy gesztenyefa ad természetes árnyékot a kifeszített napvitorlákon túl, a kültéri asztalok-székek pedig egyenesen a strandról érkeztek, de nem most, hanem a 80-as évekből. A hangulat egy kis ladikkal is a partot idézi.

A házi szörp mellé málnakrémleves érkezett, gyakorlatilag ízesítés nélkül, egy kis pirított morzsával, csak, hogy valami ropogós is legyen a kanálban. Üdítően friss, naturális leves volt, minden falat után málnabokorban cserkészve, marokszám gyümölcsöt habzsolva láttam magam, ha becsuktam a szemem.

Az előző napi gasztronómiai szőnyegbombázás után a második napra már én is a könnyedebb felé vettem az irányt, így harcsa érkezett erdei gombás házi metéltel. Talán itt érhető tetten újra az az emberközeliség, ugyanis nem dől össze a világ, ha fogas helyett harcsa, tagliatelle helyett pedig házi metélt kínálja magát az étlapon, és érkezik a tányéron. A hal són kívül semmilyen fűszert nem kapott, és így volt tökéletes, nagyszerű ropogós kéreg sült rá amellett, hogy belül puha és szaftos maradt. A tészta frissen, szárítás nélkül főtt, színe alapján házi tojásból, az erdei gombák pedig a képeken felbukkanó csiperkék mellett ízükben és harapható formájukban is jelen voltak.

A másik tányéron egy főételként is rendelhető grill kecskesajt érkezett rozmaringos őszibarack salátával. A barack épp annyi hőkezelést kapott, amitől még megőrizte az eredeti textúráját, viszont meglepetésre savas dresszinggel érkezett, az édesség kizárólag az eredeti barack-ízből eredt. A kecskesajt tökéletesre sült, kívül épp ropogós belül puha, de egyáltalán nem kiszárított.

Nagyszerű élményekkel távoztunk, azt kell mondjam, a Balaton-felvidék több szempontból is különösen ajánlott. Persze már első nap, odafelé menet kiderült, hogy a kávéfőző, amiért indultunk már Pesten van, de akkor már nyilván nem volt más lehetőség, mint mindent megnézni, amit fent leírtam, és hazafelé útba ejteni a fővárost a kávégépért...

Zárásképpen Dörgicse, Szentantalfa, és Révfülöp eldugott román kori templomai.

Dörgicsén a Vászoly felé vezető úton ismertem már egyet - ami mellett az út túloldalán ráadásul egy római kori híd maradványa is megnézhető - illetve a faluban is, ezt a romot viszont nem láttam eddig.
A Szentantalfa mellett keletre a hegyoldalban megbúvó Szent Balázs templomot sem, ez volt a legkisebb, viszont a legszebb talán. A torony aljában egy asztalon ráadásul papír, és ceruzák várják az utókornak üzenni vágyókat, sőt esküvőket is szoktak tartani ezen a nem mindennapi helyen. Az egyedüli csúfság a templom lábánál kezdődő új szőlő ültetvény elektromos kerítése, és ennek figyelmeztető feliratai. Valahol megértem azonban a gazdát, úgy tűnik nem használt a szép szó, mindenki tilosba ment egy jó képért, hát mostmár nem fog, kivéve aki szeretne egy kis plusz feszültséget.

A révfülöpi "újdonság" - szintén majd ezer éves - a mellvéddel lepett meg az eddigiek közül, ennek a kis védővonalnak az alapanyagait valamiért nem horda el az évszázadok sokasága.

Forrás: http://sunseaty.blog.hu