Az aszalás a legősibb tartósítási módszer, gyakorlatilag az emberiséggel egyidős. A konzervek 1858-as elterjedéséig gyakorlatilag a só és a füstölés mellett más módszer nem volt arra, hogy az élelmiszereket eltegyék szűkösebb időkre. Az aszalás azonban napjainkban is rendkívül népszerű, egyesek még mindig a tradicionális módszerekre esküsznek, míg mások nem félnek a technika nyújtotta vívmányokat igénybe venni és meggyorsítani a folyamatot.

Miért szárítunk?

Egyszerűen azért, mert a friss élelmiszerek nem állnak mindig rendelkezésre. Így volt ez az ősi időkben is, amikor a nomád életmód e nélkül a tartósítási módszer nélkül nem lett volna kivitelezhető. Így tették el a húst, a gyümölcsöket, sőt, még a gyógynövényeket is szűkösebb időkre. A természet azonban kiszámíthatatlan volt: gyakran az eső, a rovarok vagy éppen a vadállatok húzták keresztül aszaló őseink számításait.

Az ókori görögök és a rómaiak elsősorban szőlőt aszaltak, a perzsák a kajszibarackot tették el ilyen módon, míg a kínaiak és a japánok a halakat és a tengeri zöldségeket tartósították aszalással, illetve szárítással. A mongolok úgy dúlták fel a fél világot, hogy szárított húsok lógtak kötegekben az oldalukon, hogy energiaszükségletüket bármikor pótolni tudják, az indiánok pedig a gyógynövények szárításában jeleskedtek igazán.

A konzerválás szabadalmaztatásáig nem sok lehetőség nyílt a háziasszonyok számára az élelmiszer tartósítására, ráadásul a fagyasztás is csupán az ipari forradalmat követően indult terjedésnek. A szárítás és aszalás tehát évezredek óta része az életünknek, és ma, amikor a vegyszermentes élelmiszerek iránti igény egyre fokozódik, ismét fénykorát éli.