Fantasztikus videót láttunk a minap a legnagyobb videómegosztó oldalon. Csodálatos kekszet sütött egy cukrász hölgy. Először terülő mázzal vonta be, majd tökéletes Eiffel-tornyot mintázott rá szintén tojás és porcukor keverékéből. Na, ezt ki kell próbálnunk nekünk is – gondoltuk. Így utólag: bárcsak ne tettük volna!

Íme a videó, amely inspirált bennünket. Hát nem lenyűgöző? És olyan egyszerűnek tűnik, mintha tényleg bárkinek sikerülhetne. Még egy egyszerű újságírónak is.

Begyúrtuk a jól bevált vajas kekszünket. 30 deka liszthez hozzáadtunk egy kockamargarint, 15 deka cukrot, egy tojássárgáját, egy pici sót, és amikor homogén lett, folpackba csavarva betettük a hűtőbe egy órára. Az idő leteltével kivettük, kinyújtottuk lisztezett deszkán, a gyerek kiszaggatta, mehetett a sütőbe, hogy pár perc alatt megsüljön.

A kezdeti lelkesedés pillanata

– Megy ez, mint a karikacsapás! – futott át az agyunkon, amikor az utolsó adagot is kivettük a sütőből.

Szépen, türelmesen megvártuk, hogy a kekszek kihűljenek, közben a kicsi megdézsmálta a felét, de sebaj. Maradt éppen elég. A kezébe nyomtunk előre elkészített, boltban vehető, színes cukormázas ceruzákat, hogy dekoráljon ő is, mi pedig a csalást elkerülendő, nekiláttunk teljes nyugalomban és maximális elszántsággal a máz elkészítésének. Egy tojásfehérjét robotgéppel habosra kevertünk, hozzáadtunk 20 deka porcukrot, és már mehetett is az odakészített habzsákba.

A kekszek jók lettek. Tényleg. 

Rutinosnak hitt mozdulatokkal vittük fel a kekszre a mázat, ám ekkor jött az első meglepetés. Lefolyik. Valami nem stimmel. De mi? Túl meleg a kezünk? Túl kevés a porcukor? Langyos maradt a keksz? Egyik sem. Letörölgettük a lefolyt mázat, és elmormoltunk egy imát, hogy sikeresen kiszáradjon néhány óra alatt, hogy folytatni lehessen a munkát.

A terülő mázzal már voltak gondok

Négy óra elteltével a máz megszáradt. Első nagy feladat kipipálva. Ismét nekiláttunk a máz elkészítésének, ezúttal azonban a fehér porcukros tojásmasszát kettészedtük, és ételszínezékkel megszíneztük. A videóból láttuk, hogy zöld és levendula lila kell, így az egyik tálkába sárgát és kéket, a másikba pedig pirosat és kéket tettünk a mázhoz. Mehetett ismét a habzsákba. Egész picit kiszúrtuk a habzsák végét, de tényleg egy picit, és megnyomtuk, hogy elinduljon belőle a máz. Ekkor ért minket a második meglepetés. Ez is folyik. De nem is kicsit, nagyon! Mire észbe kaptunk, már ráfolyattuk a fél masszát a kekszre, az Eiffel torony helyett egy óriási paca és karácsonyfára hasonlító valami éktelenkedett rajta.

Ezmiez…

Áttettük egy másik habzsákba, ismét nekifogtunk a műveletnek, de a cucc ugyanúgy folyt tovább. Semmi baj, majd gyors mozdulatokkal dolgozunk! – gondoltuk, miközben azért egy-két halk káromkodás már elhagyta a szánkat. Ha jóindulatúak akarunk lenni, egy fokkal jobb lett. De tényleg csak egy fokkal.

Ismét várakoztunk. Ekkor már vagy hat óra eltelt azóta, hogy kedvet kaptunk a kekszkészítéshez. A zöld mázat már hajszárítóval szárítottuk, hogy felgyorsítsuk az eseményeket, így aztán hamarosan már be is pöttyözhettük a levendulával. Ekkor még tényleg bíztunk abban, hogy a lila máz majd ápol és eltakar. Hát nem így lett! A habzsák ugyanis kiszakadt. Mi pedig odavágtuk az asztalhoz, most már cifrább káromkodás kíséretében, és sértődötten elkezdtük a romokat eltakarítani.

Tádám! A pillanat, amikor minden értelmét vesztette. És igen. Repült a habzsák…

Ráment az egész nap, de legalább a keksz finom. A máz pedig… Talán ideje lenne gyorstalpalót kérnünk Pataki Ádámtól.

ESZTER