Úgy hozta a sors, hogy éppen a minőségi gasztronómia seregszemléje, a Gourmet fesztivál nyitónapján egy, itt csak kíméletből meg nem nevezett étteremben családi ebéden vettem részt. Ennek végeztével keszonozás nélkül estem be a Gourmet-ra. Fél valómban még a szocreál legvirágzóbb korszakát idéző ételek látványát próbáltam feldolgozni, amikor a másik felem már egy speciálisan nagy hőmérsékletű BBQ sütő forró leheletében aranybarnára sült csirkék meg kacsák látványával és illatával volt elfoglalva. A szépséges szárnyasok után csak úgy, minden koncepció nélkül szédelegtem jobbra, balra, és ami szembe jött, megkóstoltam, amely tevékenység közepette még inkább megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy tényleg két, még a végtelenben sem találkozó párhuzamoson helyezkedik el a magyar konyha.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a hátszín fűszervajjal, vagy egy velővel töltött sertésborda vagy fogas medvehagymamártással, burgonyakrokettel ki lenne tiltva a magyar gasztronómia firmamentumáról, nem, éppen ellenkezőleg. Arról van szó, hogy ezek az ételek, ha szakszerű, tisztességes kivitelben készülnek, akkor integráns részei a magyar konyhai kultúrának. De, ha a hús ehetetlen, ha a fűszervaj felismerhetetlen, ha a krokett gyári, ha a medvehagyma aligha látott medvehagymát, vagy ha látott is, a tonnányi liszt semlegesíti, ha a hal pépesre főtt, íztelen, fagyasztott szörnyűség, ha a velővel töltött borda nyers őrölt paprikával megszórva 2018-ban ebben a formában előkerülhet, akkor valójában nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy semmi nem történt az utóbbi tizen- huszonévben, sőt csak elmélyült a szakadék.
Két magyar konyha van. A mérgező szocreál mindent behálózó konyhai világa, és a korszerűségre törekvő magyar konyha. Fentebb megfogalmazott tétel illusztrálása és bizonyítása végett teszem közszemlére ennek a trehány, tehetségtelen, ízléstelen, bunkó – már elnézést – mentalitásnak, a totális hozzá nem értésnek elrettentő bizonyítékait, párhuzamba állítva a korszerű magyar konyha egyre szaporodó műremekeivel.